Névadónkról
Arany János a magyar irodalom meghatározó egyénisége.
Arany János a Bihar megyei Nagyszalontán született 1817-ben. Édesapja Arany György, édesanyja Megyeri Sára. Az Arany-család nemesi címerrel bírt, melyet Rákóczi Györgytől, 1634-ben kaptak. A költő önmagát mégis "népi sarjadék"-nak nevezte, hisz édesapja kis földdel és házzal bíró parasztember volt. Kicsiny házukban gyermekét már az iskolai évek előtt megtanította írni, olvasni. Arany kései gyermekként született, s mivel korábban nyolc testvére halt meg (valószínűleg tüdőbajban), őrá a szülei különös gonddal vigyáztak.
6 évesen lett a debreceni Református Kollégium diákja, de két teljes tanévet sem töltött itt, mert közben egy évig segédtanítói munkát vállalt Kisújszálláson, 1836 elején pedig beállt vándorszínésznek. Nehezen magyarázható, miért próbálkozott ezzel az egyéniségétől teljesen idegen életformával, amelyből rövidesen ki is ábrándult, és elhagyta a társulatot, hazagyalogolt Nagyszalontára.
Szülővárosában először segédtanító, aztán városi írnok, majd segédjegyző lett. Ekkor megnősült, és elhatározta, hogy csak családjának és munkájának él. De Szilágyi Istvánnal, aki debreceni iskolatársa volt és Szalontán rektor lett, sikerült rávennie az írásra. Első sikerét Az elveszett alkotmány vígeposzával aratta, amellyel elnyerte a Kisfaludy Társaság pályadíját. Nevét az 1846-ban írt Toldi tette ismertté, amellyel ismét pályadíjat nyert, s melyet Petőfi lelkes hangon üdvözölte és szerzőjét barátságába fogadta.
Arany egészen másfajta személyiség volt, mint Petőfi. Aggodalmaskodó, visszahúzódó egyénisége meggátolta abban, hogy tevékeny részese legyen az 1848-49-es szabadságharcnak. Ám az, hogy beállt nemzetőrnek, és belügyminiszteri fogalmazó lett, elég volt ahhoz, hogy a világosi fegyverletétel után elbocsássák állásából.
Hogy családját eltarthassa, először nevelői állást vállalt Geszten a Tisza családnál, majd a református egyház hívására tanárként helyezkedett el Nagykőrösön a főgimnáziumban. Itt tanított egészen 1960-ig, amikor a Kisfaludy Társaság ajánlott fel neki állást, és családjával Pestre költözött.
A fővárosba költözés után meginduló lapja, a Szépirodalmi Figyelő, a közönség színvonalát messze meghaladja. 1862-ben Koszorú címmel szervezi meg újra a folyóiratot, de 1865-ben megszűnik.
Titokban azzal a tervvel foglalkozik, hogy Nagyszalontára költözik vissza, ahová leánya, Juliska ment férjhez egy Széll Kálmán nevű református paphoz.
1865-ben, Szalay László halála után, Eötvös őt jelöli az akadémiai titkárságra. Fizetése aránylag szerény marad; a vidékre való költözés utolsó reménye is elveszett már. Megaláztatások, bosszúságok érik. Keserűség hatja át, elveszti Juliska nevű lányát. Életének egyik öröme, fénye huny ki az ő halálával.
1870-től az Akadémia főtitkára lett. 1877-től megvált hivatali munkájától, és a nyarat a Margitszigeten töltötte. Költészete ekkor szinte megújult. Hatvanévesen olyan közvetlenül kezdett önmagáról és a világról beszélni, mint addig soha. A "kapcsos könyv"-be írt versek és balladák szaporodtak: befejezte a Toldi-trilógiát: 1879-ben megírta a Toldi szerelmét.
Az utolsó években már alig látott, olvasni szinte nem is tudott.
1882-ben Petőfi szobrának avatására készült, de már nem lehetett ott: október 22-én meghalt.
Ránk, az utókorra, egy felbecsülhetetlenül gazdag életművet hagyott.